Prológus

A sötétítő függöny kis résén beszűrődő napsugár lágyan cirógatta az arcbőrömet, hunyorogva nyitottam ki a szemeimet, és nyújtóztam egy hatalmasat. El sem hiszem, hogy eljött ez a nap, még mindig nem akarom elhinni, hogy ez nem csak egy álom. Nagyot sóhajtva fordultam a hátamról, az oldalamra, és az ágyam mellett bizony ott sorakoztak a bőröndjeim. Tényleg nem csak egy álom...

- Marisol!- rontott be apa a szobámba, szétrántva a sötétítőt, beárasztva ezzel a napfényt- Keljél! Három óra múlva indul a géped a Barajasról!

- Nem akarok menni...- dünnyögtem a párnámba morogva

- Magadnak köszönheted!- felelte apa nemes egyszerűséggel a szoba másik végéből

Csak a szemeimet forgatva hallgattam, ahogy kilép az ajtón, majd pár perc múlva kikeltem az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt...

2 NAPPAL EZELŐTT

- Crriiiiiiiss!!- borultam a legjobb barátom nyakába a házunk előtt kissé ittas állapotban- Kösziiii, hogy hazahoztál!

- Ela, Ela! Halkan! Sss!- tette Cristiano a mutatóujját a számra- Apád kiakad, ha megint részegen meglát...

Ahogy ez a mondat elhagyta Cris száját, úgy vágódott ki a bejárati ajtó, és trappolt ki rajta, a már említett édesapám. nem volt éppen a legjobb hangulatában, valószínűleg miattam. Megszeppenve toporogtam Cristiano mellett, és igyekeztem nem összeesni, miközben apa egyenesen felém tartott. Mikor odaért, nagyot nyeltem, és már szólaltam volna meg, amikor is Cris megelőzött.

- Señor Padrós! Ez nem az aminek látszik...- kezdett volna el magyarázkodni, de apa félbeszakította

- Neked nem edzésed lesz délelőtt, Cristiano?!- szegezte neki a kérdést, mire a barátom bólintott- Akkor indulj haza, vagy elintézem, hogy többet még csak látni se láss focipályát!

- Elnézést...- nyelt nagyot a portugál focista, majd hozzám fordult- Vigyázz magadra!- puszilt meg, és már ott sem volt

Félve pislogtam apára, aki csak karon ragadott, majd az utcáról beráncigált a hatalmas nappalinkba, és az egyik fotelbe parancsolt, így le is ültem. Mérgesen sétálgatott fel-alá a kandalló előtt, már-már beleszédültem, ahogy követtem a járását a szememmel, majd megállt az egyik fotó előtt, ami a falon lógott. Mi ketten voltunk rajta még jó sok évvel ezelőtt...

- Mi történt ezzel az édes, kicsi lánnyal?- sóhajtott fel fájdalmasan, majd felém fordult- Hova tűnt?

Nem válaszoltam, csak bámultam kicsit szomorkás tekintettel.

- Ez így nem mehet tovább, Marisol...- ült le a fotel karfájára apa, és az államnál fogva felemelte a fejem- Nem élheted így az életed... Az élet nem arról szól, hogy minden este leiszod magad, és botrányt botrányra hajtasz...

- Nem is ez a célom...- szólaltam meg végül csendesen

- Akkor miért csinálod ezt?- tette fel a kérdést apa

- Mert... Mert nincsenek barátaim... Vagyis de... Cristiano... De ő csak egy barát... És pasi, és lehet, hogy tudok vele beszélgetni, de nincsenek amúgy barátaim, azért mert kinéznek, mert azt hiszik, egy beképzelt liba vagyok...- csordult le egy könnycseppem- És nincsen  normális családom! Vagy te és Sergio... Ennyi! 

- Ez így akkor sem mehet tovább...- ölelt magához apa, és úgy folytatta- Este, miután elmentél, felhívtam anyádat...- sóhajtott fel újra- És döntést hoztam... Változás kell... Változásra van szükséged... Így megkértem, hogy hagy mehess el hozzá pár hónapra...

- Mivan?!- rebbentem ki apa ölelő karjai közül- Hogy mit mondtál?!

- Jól hallottad...

- Na nem... Biztos, hogy nem!- ellenkeztem- Kizárt, hogy én ahhoz a nőhöz menjek...

- Ő az anyád...

- Ja, aki lemondott rólam, és másfél évvel később szült egy új kölyköt, akit jajj, de szeret!- fintorogtam már a gondolatuktól is

- Mész, és kész! Téma lezárva!- jelentette ki komolyan apa, majd felállt és elsétált a szobájába

- 25 éves vagyok! Nem dönthetsz ilyenekben helyettem!- kiáltottam még utána, ám még ha meg is hallotta nem érdekelte

MOST

Két nap telt el, és még mindig nem akartam Dortmundba menni. Kicsit sem. Egyrészt nem akartam itt hagyni mindent, másrészt nem akartam látni azt a nőt, aki lemondott rólam, és a kis mintacsaládját... De már nem volt választásom. Akármennyire is ellenkezhettem, mennem kellett... És úgy voltam vele, ha már megyek, akkor adjuk meg a módját. A hajamat begöndörítettem, enyhébb sminket készítettem magamnak, majd felvettem az előző este kikészített ruhámat: egy fehér farmersort fekete inggel, magassarkú szandállal.

Mialatt a fürdőben voltam, az inasunk levitte a bőröndjeimet, így miután teljesen elkészültem, csak a kis kézitáskámat kellett magamhoz vennem, és lementem a nappaliba, ahol apa már várt rám, hiszen ő volt az, aki ki akart vinni a reptérre, nehogy végül mégse menjek el Németországba...

Egész úton a Barajasig nem szóltunk egymáshoz, én gondolatban teljesen máshol jártam... A tegnap estén gondolkoztam, amikor Sergionál voltam, mielőtt haza nem mentem. Istenem, mennyire fog hiányozni, olyan fura lesz, hogy nem láthatom nap, mint nap... És Cristiano... Tényleg ő volt az egyetlen barátom, és ő sem lesz ott velem... Az az igazság, hogy féltem... Féltem, hogy soha nem jöhetek haza...