2013. szeptember 22., vasárnap

1. fejezet ~ Helló Dortmund!

Nehéz szívvel szálltam fel a dortmundi repülőre a Barajason, de nem volt választásom, pedig még utoljára bepróbálkoztam a kibúvóval apánál, de nem hatotta meg a könyörgő tekintetem. Még utoljára megölelt, nyomott egy puszit a homlokomra, ellátott pár apai tanáccsal, majd el is jött a beszállás pillanata, így ott hagytam apát, és 10 percen belül már a gépen ültem, és vártam a felszállásra. Amint éreztem, hogy a repülő mozgásba indul, felsóhajtottam, és beláttam: megyek Dortmundba.
Hogy kikapcsoljam a gondolataim, elővettem a telefont, a fülhallgatót feltettem, és zenét kezdtem hallgatni. Lehunytam a szemeim, és átadtam magam a dallamnak, az ujjaimmal dobolni kezdtem a térdemen, majd szép lassacskán az álom is elnyomott, arra keltem, hogy a stewardess bökdösi a vállam, hogy hamarosan landolunk. Kicsit ásítottam, majd kikapcsoltam a zenét, és készültem a leszállásra. Az ablakból láttam alattunk Dortmund utcáit, házait, mígnem a repülőtér kifutója tárult elém, majd szép lassan megállt a gép, és le lehetett szállni róla. Komótos léptekkel indultam el a csomagkiadó felé, majd miután minden bőröndöm meglett, a váró felé vettem az irányt. Alig voltak ott tízen, de egyik se volt közülük olyannak tűnő, mint aki elém jött volna ki, így mérgesen vágtam le magam a mellettem álló székre, és fontam össze a karjaim a mellkasomon várva a "csodára".
Eltelt öt perc, majd tíz, végül húsz, de még mindig nem jött senki. Unalmamban a telefonomat nyomkodtam. Szétnéztem facebookon, majd instagramon is, végül twitteren, mikor hirtelen egy hang zökkentett ki a gondolataimból.
- Szia!- állt meg előttem egy középmagas, fiatal, szőke srác, azonnal felismertem- Te vagy Marisol, ugye?
- Marco Reus?- vontam fel a szemöldököm- Honnan tudod, hogy ki vagyok?
- Anyánktól...- rántotta meg a vállát egy félmosollyal az arcán, mire a szemeim szószerint elkerekedtek. Marco Reus volna az a kölyök, akit Anna, az anyám úgy szeret? Kizárt dolog. Hitetlenkedve pislogtam a német focistára.- Nyugi, nekem sem sokat mesélt rólad... Igazából csak most, mikor megtudta, hogy jössz...
- Miért nem lepődök meg?- álltam fel grimaszolva- Ő hol van?!
- Valahol New Yorkban...- felelte Marco nemes egyszerűséggel- Még úgy körülbelül két hétig, szóval nálam leszel, meg minden...
Az állam a padlón koppant. Még akkor sem kíváncsi rám a saját anyám, mikor apának ígéri meg, hogy jöhetek hozzá? Na nem! Dühösen indultam meg azonnal a másik irányba, hogy nézzek magamnak egy repülőt, ami minél hamarabb visszavisz Madridba. Egy percnél sem akartam tovább itt maradni, ráadásul már-már a sírás is kerülgetett.
- Hé!- jött utánam gyorsan Marco- Most hova mész? A kijárat arra van!- mutatott a parkoló felé
- Nem érdekel! Hazamegyek!- morogtam az orrom alatt nem törődve a sráccal
- De még csak most jöttél...- állta el az utamat, és hiába próbáltam kikerülni, ő mindig elém lépett
- Igen! De az állítólagos anyámhoz... Aki úgy néz ki, még mindig magasról tojik a fejemre!- löktem félre az utamból, és száguldottam az Információs pult felé
- Várj már!- ragadott karon az "öcsém"- Én sem rajongok anyáért, de ha már így alakult... Maradj! Mégis csak testvérek vagyunk, vagy mi...
A szemeim szikrákat szórtak, ahogy ránéztem Marcora, de meg sem rezdült egy pillanatra sem, sőt állta a tekintetem, és kivette a két kezemből az egy-egy bőröndöt, majd a fejével biccentett a kijárat felé, mígnem el is indult arra. Egy percig toporogtam a hatalmas csarnok közepén, de végül méteres léptekkel megindultam Marco felé, és mikor utolértem, visszavettem tőle a táskákat.
- De akkoris utállak!- mentem tovább mellette
- Jó, de én azért adok tetőt a fejed felé, jó?- nézett rám vigyorogva, de én csak a szememet forgattam
Alig három perc múlva egy fekete Audi-hoz értünk, amibe Marco bepakolta a bőröndöket, majd beszálltunk és elindultunk. Nem igazán beszélgettünk, csak bámultam ki az ablakon, ahogyan felértünk az autópályára. A táj szószerint elsuhant mellettünk, majd ahogyan elhagytuk az autópályát, a tájat, házak sokasága váltotta, mígnem egy csendesebb utcába értünk úgy negyed óra múlva. Elég nyugodt, de gazdag környék volt, és egy hatalmas ház kapuján hajtott be végül Marco, ahol a garázsban parkolt le.
Kipakoltunk a kocsiból, majd be is vitte helyettem a bőröndöket.
Ahogy beléptünk, egy kis előtér tárult elém ruhafogassal, cipőtartóval, majd egy ajtón át a hatalmas nappaliba érkeztünk. Modern berendezésű volt, de mégis otthonos, tetszett nagyon. Innen nyílt a konyha is, valamint a másik irányba egy folyosó, ahol több ajtó sorakozott egymás mellett, illetve egymással szemben, mi azonban a nappali közepéről felfelé vezető lépcsőhöz mentünk, majd Marco felkísért az emeletre, ahol szintén egy folyosó várt ránk. Itt egészen a végéig mentünk, és a legutolsó ajtót tárta fel előttem a szőke, majd előre engedett.
Egy gyönyörű, barackszínű szobába léptem be. Bal kéz felől egy franciaágy volt a fal előtt középen, felette egy modern, fehér polc, míg az ágy mellett egy ablak nyílt a hátsóudvarra. Az ággyal szemközti falra volt felhelyezve egy plazmaTV, két oldalán egy-egy nagy szekrény. Első látásra beleszerettem ebbe a szobába.
- Tetszik?- lépett be mellém Marco, de én csak bólintani tudtam- Oké... Biztos, nem olyan jó, mint a sajátod abba a hatalmas házban Madridba, de én csak egy focista vagyok, csak ennyire futja, de szerintem elég lakható...- vonogatta a vállát
- Lakható?- néztem rá felvont szemöldökkel- Ez gyönyörű...
- Örülök, hogy tetszik... Te vagy az első, aki használni fogja- mosolygott rám, de annyira még mindig nem tartottam jónak ezt az egészet, hogy visszamosolyogjak rá- Nem is zavarlak... Pakolj ki nyugodtan, pihenj le...
- Köszi...- mondtam neki halkan, majd el is ment, én pedig egyedül maradtam
A két bőrönddel az oldalamon beljebb léptem, majd leültem a nagy franciaágyra, és elterültem rajta. Csak bámultam a plafont, a gondolataim ezerfelé cikáztak...

2013. szeptember 14., szombat

Prológus

A sötétítő függöny kis résén beszűrődő napsugár lágyan cirógatta az arcbőrömet, hunyorogva nyitottam ki a szemeimet, és nyújtóztam egy hatalmasat. El sem hiszem, hogy eljött ez a nap, még mindig nem akarom elhinni, hogy ez nem csak egy álom. Nagyot sóhajtva fordultam a hátamról, az oldalamra, és az ágyam mellett bizony ott sorakoztak a bőröndjeim. Tényleg nem csak egy álom...
- Marisol!- rontott be apa a szobámba, szétrántva a sötétítőt, beárasztva ezzel a napfényt- Keljél! Három óra múlva indul a géped a Barajasról!
- Nem akarok menni...- dünnyögtem a párnámba morogva
- Magadnak köszönheted!- felelte apa nemes egyszerűséggel a szoba másik végéből
Csak a szemeimet forgatva hallgattam, ahogy kilép az ajtón, majd pár perc múlva kikeltem az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt...

2 NAPPAL EZELŐTT

- Crriiiiiiiss!!- borultam a legjobb barátom nyakába a házunk előtt kissé ittas állapotban- Kösziiii, hogy hazahoztál!
- Ela, Ela! Halkan! Sss!- tette Cristiano a mutatóujját a számra- Apád kiakad, ha megint részegen meglát...
Ahogy ez a mondat elhagyta Cris száját, úgy vágódott ki a bejárati ajtó, és trappolt ki rajta, a már említett édesapám. nem volt éppen a legjobb hangulatában, valószínűleg miattam. Megszeppenve toporogtam Cristiano mellett, és igyekeztem nem összeesni, miközben apa egyenesen felém tartott. Mikor odaért, nagyot nyeltem, és már szólaltam volna meg, amikor is Cris megelőzött.
- Señor Padrós! Ez nem az aminek látszik...- kezdett volna el magyarázkodni, de apa félbeszakította
- Neked nem edzésed lesz délelőtt, Cristiano?!- szegezte neki a kérdést, mire a barátom bólintott- Akkor indulj haza, vagy elintézem, hogy többet még csak látni se láss focipályát!
- Elnézést...- nyelt nagyot a portugál focista, majd hozzám fordult- Vigyázz magadra!- puszilt meg, és már ott sem volt
Félve pislogtam apára, aki csak karon ragadott, majd az utcáról beráncigált a hatalmas nappalinkba, és az egyik fotelbe parancsolt, így le is ültem. Mérgesen sétálgatott fel-alá a kandalló előtt, már-már beleszédültem, ahogy követtem a járását a szememmel, majd megállt az egyik fotó előtt, ami a falon lógott. Mi ketten voltunk rajta még jó sok évvel ezelőtt...
- Mi történt ezzel az édes, kicsi lánnyal?- sóhajtott fel fájdalmasan, majd felém fordult- Hova tűnt?
Nem válaszoltam, csak bámultam kicsit szomorkás tekintettel.
- Ez így nem mehet tovább, Marisol...- ült le a fotel karfájára apa, és az államnál fogva felemelte a fejem- Nem élheted így az életed... Az élet nem arról szól, hogy minden este leiszod magad, és botrányt botrányra hajtasz...
- Nem is ez a célom...- szólaltam meg végül csendesen
- Akkor miért csinálod ezt?- tette fel a kérdést apa
- Mert... Mert nincsenek barátaim... Vagyis de... Cristiano... De ő csak egy barát... És pasi, és lehet, hogy tudok vele beszélgetni, de nincsenek amúgy barátaim, azért mert kinéznek, mert azt hiszik, egy beképzelt liba vagyok...- csordult le egy könnycseppem- És nincsen  normális családom! Vagy te és Sergio... Ennyi! 
- Ez így akkor sem mehet tovább...- ölelt magához apa, és úgy folytatta- Este, miután elmentél, felhívtam anyádat...- sóhajtott fel újra- És döntést hoztam... Változás kell... Változásra van szükséged... Így megkértem, hogy hagy mehess el hozzá pár hónapra...
- Mivan?!- rebbentem ki apa ölelő karjai közül- Hogy mit mondtál?!
- Jól hallottad...
- Na nem... Biztos, hogy nem!- ellenkeztem- Kizárt, hogy én ahhoz a nőhöz menjek...
- Ő az anyád...
- Ja, aki lemondott rólam, és másfél évvel később szült egy új kölyköt, akit jajj, de szeret!- fintorogtam már a gondolatuktól is
- Mész, és kész! Téma lezárva!- jelentette ki komolyan apa, majd felállt és elsétált a szobájába
- 25 éves vagyok! Nem dönthetsz ilyenekben helyettem!- kiáltottam még utána, ám még ha meg is hallotta nem érdekelte

MOST

Két nap telt el, és még mindig nem akartam Dortmundba menni. Kicsit sem. Egyrészt nem akartam itt hagyni mindent, másrészt nem akartam látni azt a nőt, aki lemondott rólam, és a kis mintacsaládját... De már nem volt választásom. Akármennyire is ellenkezhettem, mennem kellett... És úgy voltam vele, ha már megyek, akkor adjuk meg a módját. A hajamat begöndörítettem, enyhébb sminket készítettem magamnak, majd felvettem az előző este kikészített ruhámat: egy fehér farmersort fekete inggel, magassarkú szandállal.
Mialatt a fürdőben voltam, az inasunk levitte a bőröndjeimet, így miután teljesen elkészültem, csak a kis kézitáskámat kellett magamhoz vennem, és lementem a nappaliba, ahol apa már várt rám, hiszen ő volt az, aki ki akart vinni a reptérre, nehogy végül mégse menjek el Németországba...
Egész úton a Barajasig nem szóltunk egymáshoz, én gondolatban teljesen máshol jártam... A tegnap estén gondolkoztam, amikor Sergionál voltam, mielőtt haza nem mentem. Istenem, mennyire fog hiányozni, olyan fura lesz, hogy nem láthatom nap, mint nap... És Cristiano... Tényleg ő volt az egyetlen barátom, és ő sem lesz ott velem... Az az igazság, hogy féltem... Féltem, hogy soha nem jöhetek haza...

Visszatérés!

Sziasztok!
Egy ideje már motoszkált a fejemben, és most el is döntöttem, hogy visszatérek a focis-történetek terepére. Ilyen téren már jó egy ideje nem hallhattatok felőlem, de remélem, hogy ez az újdonsült történet ugyanúgy elnyeri majd a tetszéseteket, mint anno az "I was born to love you", a "Turn right", a "Make you feel my love" és még sorolhatnám...
A mostani történet két főszereplője Sergio Ramos, valamint Mats Hummels lesz, és többet nem is tudom, mit mondhatnék... A prológust fentebb olvashatjátok, az 1. rész-t pedig hamarosan, a hét folyamán hozom!
Puszi addig is:
Klausz