1. fejezet ~ Helló Dortmund!

Nehéz szívvel szálltam fel a dortmundi repülőre a Barajason, de nem volt választásom, pedig még utoljára bepróbálkoztam a kibúvóval apánál, de nem hatotta meg a könyörgő tekintetem. Még utoljára megölelt, nyomott egy puszit a homlokomra, ellátott pár apai tanáccsal, majd el is jött a beszállás pillanata, így ott hagytam apát, és 10 percen belül már a gépen ültem, és vártam a felszállásra. Amint éreztem, hogy a repülő mozgásba indul, felsóhajtottam, és beláttam: megyek Dortmundba.
Hogy kikapcsoljam a gondolataim, elővettem a telefont, a fülhallgatót feltettem, és zenét kezdtem hallgatni. Lehunytam a szemeim, és átadtam magam a dallamnak, az ujjaimmal dobolni kezdtem a térdemen, majd szép lassacskán az álom is elnyomott, arra keltem, hogy a stewardess bökdösi a vállam, hogy hamarosan landolunk. Kicsit ásítottam, majd kikapcsoltam a zenét, és készültem a leszállásra. Az ablakból láttam alattunk Dortmund utcáit, házait, mígnem a repülőtér kifutója tárult elém, majd szép lassan megállt a gép, és le lehetett szállni róla. Komótos léptekkel indultam el a csomagkiadó felé, majd miután minden bőröndöm meglett, a váró felé vettem az irányt. Alig voltak ott tízen, de egyik se volt közülük olyannak tűnő, mint aki elém jött volna ki, így mérgesen vágtam le magam a mellettem álló székre, és fontam össze a karjaim a mellkasomon várva a "csodára".

Eltelt öt perc, majd tíz, végül húsz, de még mindig nem jött senki. Unalmamban a telefonomat nyomkodtam. Szétnéztem facebookon, majd instagramon is, végül twitteren, mikor hirtelen egy hang zökkentett ki a gondolataimból.
- Szia!- állt meg előttem egy középmagas, fiatal, szőke srác, azonnal felismertem- Te vagy Marisol, ugye?
- Marco Reus?- vontam fel a szemöldököm- Honnan tudod, hogy ki vagyok?
- Anyánktól...- rántotta meg a vállát egy félmosollyal az arcán, mire a szemeim szószerint elkerekedtek. Marco Reus volna az a kölyök, akit Anna, az anyám úgy szeret? Kizárt dolog. Hitetlenkedve pislogtam a német focistára.- Nyugi, nekem sem sokat mesélt rólad... Igazából csak most, mikor megtudta, hogy jössz...
- Miért nem lepődök meg?- álltam fel grimaszolva- Ő hol van?!
- Valahol New Yorkban...- felelte Marco nemes egyszerűséggel- Még úgy körülbelül két hétig, szóval nálam leszel, meg minden...
Az állam a padlón koppant. Még akkor sem kíváncsi rám a saját anyám, mikor apának ígéri meg, hogy jöhetek hozzá? Na nem! Dühösen indultam meg azonnal a másik irányba, hogy nézzek magamnak egy repülőt, ami minél hamarabb visszavisz Madridba. Egy percnél sem akartam tovább itt maradni, ráadásul már-már a sírás is kerülgetett.
- Hé!- jött utánam gyorsan Marco- Most hova mész? A kijárat arra van!- mutatott a parkoló felé
- Nem érdekel! Hazamegyek!- morogtam az orrom alatt nem törődve a sráccal
- De még csak most jöttél...- állta el az utamat, és hiába próbáltam kikerülni, ő mindig elém lépett
- Igen! De az állítólagos anyámhoz... Aki úgy néz ki, még mindig magasról tojik a fejemre!- löktem félre az utamból, és száguldottam az Információs pult felé
- Várj már!- ragadott karon az "öcsém"- Én sem rajongok anyáért, de ha már így alakult... Maradj! Mégis csak testvérek vagyunk, vagy mi...
A szemeim szikrákat szórtak, ahogy ránéztem Marcora, de meg sem rezdült egy pillanatra sem, sőt állta a tekintetem, és kivette a két kezemből az egy-egy bőröndöt, majd a fejével biccentett a kijárat felé, mígnem el is indult arra. Egy percig toporogtam a hatalmas csarnok közepén, de végül méteres léptekkel megindultam Marco felé, és mikor utolértem, visszavettem tőle a táskákat.
- De akkoris utállak!- mentem tovább mellette
- Jó, de én azért adok tetőt a fejed felé, jó?- nézett rám vigyorogva, de én csak a szememet forgattam
Alig három perc múlva egy fekete Audi-hoz értünk, amibe Marco bepakolta a bőröndöket, majd beszálltunk és elindultunk. Nem igazán beszélgettünk, csak bámultam ki az ablakon, ahogyan felértünk az autópályára. A táj szószerint elsuhant mellettünk, majd ahogyan elhagytuk az autópályát, a tájat, házak sokasága váltotta, mígnem egy csendesebb utcába értünk úgy negyed óra múlva. Elég nyugodt, de gazdag környék volt, és egy hatalmas ház kapuján hajtott be végül Marco, ahol a garázsban parkolt le.
Kipakoltunk a kocsiból, majd be is vitte helyettem a bőröndöket.
Ahogy beléptünk, egy kis előtér tárult elém ruhafogassal, cipőtartóval, majd egy ajtón át a hatalmas nappaliba érkeztünk. Modern berendezésű volt, de mégis otthonos, tetszett nagyon. Innen nyílt a konyha is, valamint a másik irányba egy folyosó, ahol több ajtó sorakozott egymás mellett, illetve egymással szemben, mi azonban a nappali közepéről felfelé vezető lépcsőhöz mentünk, majd Marco felkísért az emeletre, ahol szintén egy folyosó várt ránk. Itt egészen a végéig mentünk, és a legutolsó ajtót tárta fel előttem a szőke, majd előre engedett.
Egy gyönyörű, barackszínű szobába léptem be. Bal kéz felől egy franciaágy volt a fal előtt középen, felette egy modern, fehér polc, míg az ágy mellett egy ablak nyílt a hátsóudvarra. Az ággyal szemközti falra volt felhelyezve egy plazmaTV, két oldalán egy-egy nagy szekrény. Első látásra beleszerettem ebbe a szobába.
- Tetszik?- lépett be mellém Marco, de én csak bólintani tudtam- Oké... Biztos, nem olyan jó, mint a sajátod abba a hatalmas házban Madridba, de én csak egy focista vagyok, csak ennyire futja, de szerintem elég lakható...- vonogatta a vállát
- Lakható?- néztem rá felvont szemöldökkel- Ez gyönyörű...
- Örülök, hogy tetszik... Te vagy az első, aki használni fogja- mosolygott rám, de annyira még mindig nem tartottam jónak ezt az egészet, hogy visszamosolyogjak rá- Nem is zavarlak... Pakolj ki nyugodtan, pihenj le...
- Köszi...- mondtam neki halkan, majd el is ment, én pedig egyedül maradtam
A két bőrönddel az oldalamon beljebb léptem, majd leültem a nagy franciaágyra, és elterültem rajta. Csak bámultam a plafont, a gondolataim ezerfelé cikáztak...